Cseh Radika Veronika: Nézz az égre
Nézz az égre
A legszebb fényre,
Láss egy álmot,
S harcolj érte
Nézz az égre
A legszebb fényre,
S rájössz, hogy most
Minden rendben
Nézz az égre
A legszebb fényre,
Engedj el mindent,
Maradj a csendben
Nézz az égre
A legszebb fényre,
Láss egy álmot,
S tudd, hogy eléred
Szakáli Anna: Nyári zápor
Kerget és vágtat a nyári zápor,
fergeteg hull le égi kannából.
Sok színes gomba lebben a téren,
esernyők nyílnak sorban, a kézben.
Fergeteg hull le égi kannából,
ellep, eláztat e földi mámor.
Eresz alá lép, ki ázni nem akar,
szivárvány alatt táncol a zivatar.
Sok színes gomba lebben a téren,
pocsolyatóból sáros víz fröccsen.
Nyakamba csorog, egyre locsog,
hiába az ernyő, csupa víz vagyok.
Esernyők nyílnak sorban, a kézben,
vizesen állok lenn a téren.
Mint ázott kis veréb, ha tántorog,
esernyő alól égre bámulok.
Péntek Klaudia: Magány
Az arcom már alig rebben,
csak állok itt a csendben.
Sápadt mosoly szám szélén,
árulkodik – haza értem én.
Csak fal tövéből kutatok,
boldog bíbor kacajt hallok.
Oldalt két szerelmes beszélget,
e szavak múltból ismerősek.
Gyermek homokozóba játszva,
anyja mosolyába otthont látja.
Látom, fekete égbolt vesz körül,
a fény szememből vele merül.
Bíbor ködben bandukolok,
múltamra búsan gondolok.
Mert nem voltam elég bátor,
hogy elálljak a fal árnyékból.
3.
Záhonyi István: Öregebb a falaknál
Kő és ember csendben áll,
emlék súlya messze jár
De mégis él e pillanat:
a fal áll, s ő is itt maradt.
Két öreg, kik hallgatnak,
s a csendben egymásra borulnak,.
Mindkettőt tépte már
eső, szél fagy zord világ
Léptek zaja rég elnémult,
csak a magány maradt.
Az élet csendes udvara
üres, ha nincs, ki marad.
De felcsillan, az új remény,
a csendes udvar újra él.
Lépések törik meg a csendet,
s a múlt emléke szétrepül
4.
Rózsa Iván: Magány
Ő sem volt mindig
botjára támaszkodó -
agg özvegyember.
5.
Bán Szabó Laura: Úton
Ember volt, öreg, az úton ballagott.
Kezén fáradt ráncok, tenyerén a múlt,
fekete kabátján a Vénség hallgatott.
Cipője ócska, formátlan, suta,
karján szatyor lógott ide-oda.
Vállán eltört, széthullott remények,
körötte a fények halványak, fehérek.
Ő csak lépett a porban egyszerűn, puhán,
és a Szükség lihegett lépte nyomán.
Százéves álom már a születése,
százéves emlék az Élet ölelése,
százéves mámor, ifjonti csodák,
visszaint a múltból száz tüzes délibáb.
Ballagott az úton, észre sem vett talán,
s a szél port kavart tűnő lépte után.
Szakáli Anna:Isteni a fény
Origóból iksz, ipszilon,
fent és lent, negatív-pozitív,
egyenesen billeg a vízszint.
Kereszt lesz, akárhogy forgatom,
összetevődik belőle élet-halom,
közepén isteni a fény,
oda teremtetett az ember,
megkeresni, ami elveszett.
Egyik ágán csüng a remény:
hátha, talán, egyszer.
Többismeretlenes tényező
szerint leszel hulla,
egyenleted megoldása
mindig egy vagy nulla
2.
Pintérné Gépész Bettina: Keresztrepedésen át
Kulcslyukon kukucskálok.
Túloldalt vaj’ mit látok?
Hogy áldás-e vagy átok,
azzal még csak bújócskázok.
Ott életen túl élnek.
Bár túlvilági, de szép
az ajkukon a beszéd,
vígan, fényben zenélnek.
Repedésen átnézek:
élnek örök, holt térben.
Halott időben, térben,
nem lelik, hol a fészek.
Lelkem nagy szemet mereszt.
Vibrál menny és gyehenna,
vár rájuk a gerenda,
túl s innen: a kereszt.
3.
Záhonyi István: Túlvilág ablaka
Kőkereszt vájta résen át,
a csend világa néz reánk.
Földben alvó nevek sora,
örök béke otthona.
Lomb suttog,ott árnyék lépked át,
a lét s halál határánál.
Nem szól már szó, sem kérdező,
csak csend maradt, mint üzenő
Egy pillantás a végtelen,
hol nincsen többé félelem.
A föld ölel, az ég vigyáz,
s a múlt emlékké olvad át.
E kőbe vésett ablakon
velem szemben a nyugalom,
S ha visszanéz, talán megérzi
a csend a zajt lassan elemészti.
Záhonyi István: A fény imája
Árnyék ölel az ablakon,Tördelt sugarak a falakon.Csendben lép a pillanat,Ami a falakon belül maradt
Mint egy néma ima.Időtlen, halk parázs.Az üveg résein szalada falakon, mint égi látomás.
Fentről hullik a tiszta fény,ami megtöri a fénytelent.Fény és árnyék, mint halk reményHordoz egy halk üzenetet
Bennünk marad halk üzenet,bennünk ragyog, tovább.A lélek csendre hajtja fejét,mert az ember békére talál
Tóth Edit: Dacolva
Egymással harcoltunk,és önmagunkkal,elménkbe befészkeltrút démonokkal.
Két sértett lélekgyilkolta meg egymást,dühtől nem hallottukmeg egymás hangját.
Makacsul szajkóztukberögzült érvünk,és egymás lelkétszaggatni sem féltünk.
Földi létünktől úgyköszönt el énünk,hótakaró alattegymáshoz sem értünk.
Csula Emil: Odaát
Bűneim fölém hajolnak,
mint ahogy te szoktál,
és mint hírnökei az újnak,
elmondják, hogy nem is voltál.
Nem voltál, mint ahogy én sem.
S mint ahogyan mások halnak,
mi éltünk fagyunk csöndjében,
egyre távolabb ugyanannak
az ígéretnek valóságától,
mit ki így, ki úgy megtettünk.
De a lélek még itt honol,
hittel, hogy a halál sem választ el.
Míg e világon fonnyad testünk,
ajkad az enyémnek már nem felel.
3.
Kovács Balázs: Hótakaró
Ki négy fal közül kitekint
Kályha melegénél ízleli borát
Szenteste csak egyre vágyik:
Hót akaró
S a külvilág fehérré vál, egy ember
Padon vacog, reá tódul a hó is
Az éji csuklyás kaszáját feni:
Holt akaró
Nyőgéri Tünde: Napkelte
Még egy fagyos éjszakát nem él túl azutcán. Kell egy hely, ahol meghúzódhat.Szállóra nem megy, ott bántalmazzák.Inkább megfagy. Napkeltekor nyakábaveszi a várost. Motyójával hátán megyaz orra után. Bárhová, csak el innen!Gyalogol, míg a lába bírja. Terekenkeresztül, hídon át, hegyek felé.Délutánra átalakul a táj.A kelkáposzta szagú bérházak zajátgyönyörű villák, kovácsoltvaskerítések nyugtató csendje váltja.Korgó gyomránál csak sajgó lába jajgatjobban. Sötétedik. Sehol egy lélek.Sehol egy szélcsendes rejtek, ahovabehúzódhat. Elcsigázva pihen le egykőfal tövében. Észre sem veszi, hogynincs egyedül, azonnal elnyomja az álom.Reggel a Nap gyenge sugarai hiábasimogatják dermedt testét.
Pataky Tünde: Őszi lugas
Őszre jár, és a sok színes levél
lehullt a földre.Ami szép volt, lehet,
hogy vele múlik mindörökre?Vagy hiába táncol még
az ágak közt a fénysugár,Ha az égnek alján látod,
hogy a nyárnak vége már?Amikor cipőd talpán bújik meg
a nedves avar,Köd után majd mindent
zúzmara fehér fátyla takar,És csupasz fának ágán
gubbaszt egy énekesmadár,Ints búcsút a távozónak,
az ősznek is vége már.
2.
Keresztesi Krisztián: A lugasban
Őszi lugas árnyékában,
egy pohár bor magányában,
osztozom a napfénnyel
ezernyi emléken.
S nézem a hegyeket,
ahogy fái hullajtják
a sárga levelet,
terhüket levetve
várják már a telet.
3.
Turóczi Levente: Lassan kúszó ősz
Leülök és megpihenek,
Közben csendben megfigyelek.
Látom, ahogy az ősz eljő!
Lassan kúszik: hálót felsző…
A fák lombjai lassacskán
Színt váltva hullnak… aggastyán…
Az idő lehűl, nincs meleg,
S közben az eső csepereg.
A lugast átszövő növény
Levele zizeg; ősz ölén.
Nyugalomban, békességben.
Az éj leszáll. Félelmében!
4.
Tobzódó színek:
rőtvörös, sárga; Zöldje
hiteget, befon.
Tashner Katalin: Őszi lugas
Őszi arany örömcsodabeköltözött a lugasba.Leveleknek sokaságalelkünk színpompája.Csendben kiált jön a télerről suttog sok-sok levél.Halványul a napnak fényehidegebbek lesznek estére.Levél-csodák színességelassan elalszik a fehérbe.Ősznek festője ecsetjévelmutatja mégis a szépet.Elmondja lepereg a levélmost padra ülve nézd még.Lugasunk ruhája lesz hófehéravar alatt alszik a színesség.
1 megjegyzés:
Drámai... Létballada.
Megjegyzés küldése