Veit J: Esernyők, Magány, Túlvilág , Isteni fény, Hótakaró / Takácsné Tóth Márta: Makacs élet, Őszi lugas

Veit Judit: Esernyők

1.

Nézz az égre

Nézz az égre

A legszebb fényre,

Láss egy álmot,

S harcolj érte

Nézz az égre

A legszebb fényre,

S rájössz, hogy most

Minden rendben

Nézz az égre

A legszebb fényre,

Engedj el mindent,

Maradj a csendben

Nézz az égre

A legszebb fényre,

Láss egy álmot,

S tudd, hogy eléred

2.

Nyári zápor

Kerget és vágtat a nyári zápor,

fergeteg hull le égi kannából.

Sok színes gomba lebben a téren,

esernyők nyílnak sorban, a kézben.

Fergeteg hull le égi kannából,

ellep, eláztat e földi mámor.

Eresz alá lép, ki ázni nem akar,

szivárvány alatt táncol a zivatar.

Sok színes gomba lebben a téren,

pocsolyatóból sáros víz fröccsen.

Nyakamba csorog, egyre locsog,

hiába az ernyő, csupa víz vagyok.

Esernyők nyílnak sorban, a kézben,

vizesen állok lenn a téren.

Mint ázott kis veréb, ha tántorog,

esernyő alól égre bámulok.

Veit Judit: Magány

1

Hátha benyitnak...

Ott ült most az ajtóval szemben,

figyelve minden neszre

- már évek óta -,

mindenki életéből kirekesztve.

 

Fakuló szeme, sárguló képeken

kereste a gyerekkacajt,

de egyedül találta a redőny lógó, 

leszakadt résein átszivárgó est.

Ő simította végig az eres kezet. 

Magára tekerte a molyrágta, öreg 

plédet. Valamit érzett. Felkelt, az

ajtóhoz totyogott. Kattant a zár,

szabaddá tette a bejáratot. 

Hátha benyitnak...

Kockás pléd takarta az apró kupacot, 

ki magához szorított

egy fényképalbumot.

Így találták meg a szomszédok. 

2.

 Magány

Az arcom már alig rebben,

csak állok itt a csendben.

Sápadt mosoly szám szélén,

árulkodik – haza értem én.

Csak fal tövéből kutatok,

boldog bíbor kacajt hallok.

Oldalt két szerelmes beszélget,

e szavak múltból ismerősek.

Gyermek homokozóba játszva,

anyja mosolyába otthont látja.

Látom, fekete égbolt vesz körül,

a fény szememből vele merül.

Bíbor ködben bandukolok,

múltamra búsan gondolok.

Mert nem voltam elég bátor,

hogy elálljak a fal árnyékból.

3.

Öregebb a falaknál

Kő és ember csendben áll,

emlék súlya messze jár

De mégis él e pillanat:

a fal áll, s ő is itt maradt.

 

Két öreg, kik hallgatnak,

s a csendben egymásra borulnak,.

Mindkettőt tépte már

eső, szél fagy zord világ

 

Léptek zaja rég elnémult,

csak a magány maradt.

Az élet csendes udvara

üres, ha nincs, ki marad.

 

De felcsillan, az új remény,

a csendes udvar újra él.

Lépések törik meg a csendet,

s a múlt emléke szétrepül

4. 

Magány

Ő sem volt mindig

botjára támaszkodó -

agg özvegyember.

5.

Úton

 

Ember volt, öreg, az úton ballagott.

Kezén fáradt ráncok, tenyerén a múlt,

fekete kabátján a Vénség hallgatott.

Cipője ócska, formátlan, suta,

karján szatyor lógott ide-oda.

Vállán eltört, széthullott remények,

körötte a fények halványak, fehérek.

Ő csak lépett a porban egyszerűn, puhán,

és a Szükség lihegett lépte nyomán.

Százéves álom már a születése,

százéves emlék az Élet ölelése,

százéves mámor, ifjonti csodák,

visszaint a múltból száz tüzes délibáb.

Ballagott az úton, észre sem vett talán,

s a szél port kavart tűnő lépte után.

Veit Judit: Túlvilág

1.

Isteni a fény

Origóból iksz, ipszilon,

fent és lent, negatív-pozitív,

egyenesen billeg a vízszint.

Kereszt lesz, akárhogy forgatom,

összetevődik belőle élet-halom,

közepén isteni a fény,

oda teremtetett az ember,

megkeresni, ami elveszett.

Egyik ágán csüng a remény:

hátha, talán, egyszer.

Többismeretlenes tényező

szerint leszel hulla,

egyenleted megoldása

mindig egy vagy nulla

 

2.

 Keresztrepedésen át 

 

Kulcslyukon kukucskálok.

Túloldalt vaj’ mit látok?

Hogy áldás-e vagy átok,

azzal még csak bújócskázok.

 

Ott életen túl élnek.

Bár túlvilági, de szép

az ajkukon a beszéd,

vígan, fényben zenélnek.

Repedésen átnézek:

élnek örök, holt térben.

Halott időben, térben,

nem lelik, hol a fészek.

 

Lelkem nagy szemet mereszt.

Vibrál menny és gyehenna,

vár rájuk a gerenda,

túl s innen: a kereszt.

3.

Túlvilág ablaka

 

Kőkereszt vájta résen át,

a csend világa néz reánk.

Földben alvó nevek sora,

örök béke otthona.

 

Lomb suttog,ott árnyék lépked át,

a lét s halál határánál.

Nem szól már szó, sem kérdező,

csak csend maradt, mint üzenő

 

Egy pillantás a végtelen,

hol nincsen többé félelem.

A föld ölel, az ég vigyáz,

s a múlt emlékké olvad át.

 

E kőbe vésett ablakon

velem szemben a nyugalom,

S ha visszanéz, talán megérzi

a csend a zajt lassan elemészti.

Veit Judit: Isteni fény

1.

A fény imája

 

Árnyék ölel az ablakon,

Tördelt sugarak a falakon.

Csendben lép a pillanat,

Ami a falakon belül maradt

 

Mint egy néma ima.

Időtlen, halk parázs.

Az üveg résein szalad

a falakon, mint égi látomás.

 

Fentről hullik a tiszta fény,

ami megtöri a fénytelent.

Fény és árnyék, mint halk remény

Hordoz egy halk üzenetet

 

Bennünk marad halk üzenet,

bennünk ragyog, tovább.

A lélek csendre hajtja fejét,

mert az ember békére talál

Veit Judit: Hótakaró

1.

Dacolva

 

Egymással harcoltunk,

és önmagunkkal,

elménkbe befészkelt

rút démonokkal.

 

Két sértett lélek

gyilkolta meg egymást,

dühtől nem hallottuk

meg egymás hangját.

 

Makacsul szajkóztuk

berögzült érvünk,

és egymás lelkét

szaggatni sem féltünk.

 

Földi létünktől úgy

köszönt el énünk,

hótakaró alatt

egymáshoz sem értünk.

2.

 Odaát

 

Bűneim fölém hajolnak,

mint ahogy te szoktál,

és mint hírnökei az újnak,

elmondják, hogy nem is voltál.

Nem voltál, mint ahogy én sem.

S mint ahogyan mások halnak,

mi éltünk fagyunk csöndjében,

egyre távolabb ugyanannak

az ígéretnek valóságától,

mit ki így, ki úgy megtettünk.

De a lélek még itt honol,

hittel, hogy a halál sem választ el.

Míg e világon fonnyad testünk,

ajkad az enyémnek már nem felel.

3.

Hótakaró

 

Ki négy fal közül kitekint

Kályha melegénél ízleli borát

Szenteste csak egyre vágyik:

Hót akaró

 

S a külvilág fehérré vál, egy ember

Padon vacog, reá tódul a hó is

Az éji csuklyás kaszáját feni:

Holt akaró

 

Takácsné Tóth Márta: Makacs élet

1.

Zárójel

Színeket festettem mindig magamnak,

felhőkre álmodtam a büszke Napot;

sziklaszirtek szélén egyensúlyozott

élet és halál, és súgták: meghalok;

de nem, nem lehet most más,

csak az élek sajognak

bőrömön, tű sziklafogak;

zárójelbe tettem, kibírom, messze

még, hogy az alkony

egy végső tüzet rak,

mert több az élet ezerszer is annál,

ahogy itt, kufár földi létben mérik!

Valami fényesebb, végtelen csoda,

nyújtózom majd, és elérek az égig!

Takácsné Tóth Márta: Őszi lugas

1.

Őszi lugas

 

Őszre jár, és a sok színes levél 

lehullt a földre.

Ami szép volt, lehet, 

hogy vele múlik mindörökre?

Vagy hiába táncol még 

az ágak közt a fénysugár,

Ha az égnek alján látod, 

hogy a nyárnak vége már?

Amikor cipőd talpán bújik meg 

a nedves avar,

Köd után majd mindent 

zúzmara fehér fátyla takar,

És csupasz fának ágán 

gubbaszt egy énekesmadár,

Ints búcsút a távozónak, 

az ősznek is vége már.

2.

 A lugasban

Őszi lugas árnyékában,

egy pohár bor magányában,

osztozom a napfénnyel

ezernyi emléken.

S nézem a hegyeket,

ahogy fái hullajtják

a sárga levelet,

terhüket levetve

várják már a telet.

3. 

Lassan kúszó ősz

 

Leülök és megpihenek,

Közben csendben megfigyelek.

Látom, ahogy az ősz eljő!

Lassan kúszik: hálót felsző…

 

A fák lombjai lassacskán

Színt váltva hullnak… aggastyán…

Az idő lehűl, nincs meleg,

S közben az eső csepereg.

 

A lugast átszövő növény

Levele zizeg; ősz ölén.

Nyugalomban, békességben.

Az éj leszáll. Félelmében!

4. 

Tobzódó színek:

rőtvörös, sárga; Zöldje

hiteget, befon.

5.

Őszi lugas

 

Őszi arany örömcsoda

beköltözött a lugasba.

Leveleknek sokasága

lelkünk színpompája.

Csendben kiált jön a tél

erről suttog sok-sok levél.

Halványul a napnak fénye

hidegebbek lesznek estére.

Levél-csodák színessége

lassan elalszik a fehérbe.

Ősznek festője ecsetjével

mutatja mégis a szépet.

Elmondja lepereg a levél

most padra ülve nézd még.

Lugasunk ruhája lesz hófehér

avar alatt alszik a színesség.