Ábrahám Béla: Híd a semmibe, Retro Csendélet, Galambok a város felett, Kontrasztok, Esti idill

Ábrahám Béla: Híd a semmibe

1.

És többé soha!

 

Többé soha, vagy csak egyszer még,

Ha majd a túlpart lehet a cél.

A hídon, amikor átkelek,

S nem fogja senki a kezemet,

Ő várjon rám féltőn és tudva,

Értünk indultam el az útra.

 

Hangtalan fogadjon ott engem,

S lelkében kösse meg a lelkem.

Onnan ne engedjen sehova,

Csak egyszer még és többé soha!

2.

      Híd a semmibe

A híd? Ne hívd szabadítónak!

Csak egy papírcsónak,

ami próbál a levegőben úszni,

vizet nem érintve térben tovakúszni.

A kötelek sose korlátoztak,

mállani akartak, aztán hozzászoktak,

hogy mindenki a semmibe menne,

az utat mindegyikük előkészítette.

A felszórt semmi sosem szólt,

csak végigszaladt próbaíveket,

és most a tér sem tudja,

mit kezdjen légbe kábulva.

A nap itt rothadt, sose pirkadt,

mert csak a napsötét átizzadt,

és mikor a sötét elfoszlott,

a híd már nem volt ott.

3.

Híd a semmibe

Sötét kék ködben tekintek,

az égbolt felhői merülőben.

Sűrű köd mögött dalolásznak,

lábaimhoz szólva, csak várnak.

Számomra nem félelmetes,

ha nem tudom, mit rejteget.

Sokkal inkább nehéz elfogadnom,

hogy a tegnapom, a tegnapom.

Apró lécek lábam alatt pihennek,

kérdezik - Mikor teszem meg?

Rejtenek e csodát senki sem tudja,

de kuncognak a talpam alatt újra.

Előre tekintek, állam emelem,

sohasem félve nézek a jövőmbe.

Felhők mögött csupán azt remélem,

csekély utam nem ér rövidesen véget.

4.

Séta a semmibe

Egy híd, aminek a végén nincs semmi…

Rálépnék mégis, bár nincs okom…

Vágy ébredt bennem mégiscsak: menni!

Hogy miért is? Igazán nem tudom.

A lelkemből szólít mégis a vágyam!

Azt, ami nincs is ott, látnom kell!

Parancsra mozdul előre lábam!

Hívom a végtelent: nem felel!

Lépek előre, lelkemben bénán

Tétován haladok, reszketek!

Kérdezek-felelek magamban némán,

Megállhatnék, de már nem merek…

Mi szólít engem, mért hív a távol?

Mi lesz, ha úgy döntök nem megyek?

Semmibe sétáló, úttalan vándor

Rengeteg kétség, mi eltemet…

Végtelen híd ez, szólít a vágyam!

Ki akarom mondani: itt vagyok!

Megyek, talán elvisz addig a lábam,

Ahol semmivé válnak a csillagok.

5.

Csillagok Szemével

Felettem csillagok, mint mindent látó szemek,

Előttem az út talán sehová nem vezet.

Mégis járom, mintha rajta járni élvezet,

S nem muszáj volna, hisz túlélni csak így lehet.

 De ott fent a csillagok között, mit lát, ki néz?

Ez a kóbor csak elveszett?

S hiába a felnyújtott kéz,

Ha válaszolni nem lehet.

 Mert ki válaszolna? A csillagok az égen?

Vajon mit láthatnak egyáltalán belőlem?

Csupán a felszínem, vagy az igazi énem?

Tudják-e boldogságom, vagy hogy mikor vérzem?

 Élnek-e, és halnak-e? Tudják-e az milyen?

Tudják-e milyen érzés eltűnni a szélben?

De látja mindaz, aki szemembe néz mélyen:

Én nem egy csillag vagyok a fekete égen.

6.

Híd a semmibe

Hová visz a híd?

Végtelenbe? Semmibe?

Végül megtudod…

Ábrahám Bála: Retro csendélet

1.

 

Hová lett?

 

Hol van a régi tűz, a lobogás?

Hová tűntek a petróleumlámpa

angyalfényében játszó, meghitt,

családi esték, a mesék, a kacagás,

a sültkrumpli-illatú, derűs vacsorák?

Hová lett az együtt-szívdobogás,

amikor a vége-nincs téli szürkület is

mesés izgalom volt, csupa varázs,

és hol van a kályha mellől áradó,

fáradt ráncokból éledő örök-mosoly?

Hová lett a kalácsbélbe lényegült kincs,

a bölcs, arannyá érett, tiszta szó?

A kopott csésze mesél ma arról,

hogyan szólt anyám ajkáról

az a hajdanvolt, gyönyörű altató…

Ábrahám Béla: Galambok a város felett

1.

 

Galambok

A város felett, a kék égen,

A végtelenség mezejében,

Felhők között, a fényhez közel,

Ahova csak a lélek jut el:

Galambok szárnyalnak békésen,

Otthonra lelve a szép létben.

Ember! Nézd a madarak táncát,

A szív örömének a forrását!

Tiszta szívű lélekmadarak!

Lényeitek hitet adjanak!

Kulcsot az emberi szíveknek,

Mely ajtót nyit a szeretetnek.

Turbékoljatok szerelemről,

A kikelet szépségéről!

A virágkelyhek nyílásáról,

A megújulás csodájáról.

2.

Galambok a város felett

A város felett, fénylő ég alatt

rója köreit egy galambcsapat.

Sebesen szállnak, hol erre-arra,

céljuk, irányuk magukba tartva.

Ezüst-kék tolluk fénnyel vegyítve,

vibrál az égen szárnyaik íve.

Maguk kedvére, csapongva szállnak,

határa nincsen égi madárnak.

Szárnysuhogásuk elvész a fülnek,

hangtalanságba belerepülnek.

Ütemre szállnak, apró csapatban,

felhők fodrába olvadnak lassan.

Tágul a tér, csak makett a város,

tizennyolc galamb egekbe szálldos.

Megvillan olykor szárnyaik íve,

árnyékuk-fényük égre vetítve.

Ábrahám Béla: Kontrasztok

1.

Ladikálmok

A tó vizén halkan ringatóznak
A kopott, elhagyott csónakok.
Rajtuk a festék régen megfakult,
Így várják folyton a holnapot.
Akár egy árvaház gyermekei
Várják az utasokat és a kalandot.
Nem jár erre senki sem már,
De néha leszállnak rájuk a galambok.
Arról álmodnak, hogy egyszer majd
Újra útra kelnek, szelik a habokat vidáman.
A szél a fülükbe suttogja fájdalmas dalát,
Majd a víz elnyeli a csónakok sóhaját.

2.

A Révész

A Révész

Mintha egy másik világban járnék:

Sötét lelkek úsznak az ég felé.

Csápok tartanak testemben rabként.

Úgy érzem, itt minden az enyészeté.

 

Tompa hang süvít keresztül lelkemen.

Érzem óceánmély lüktetését szívemen.

Bánata élete, végtelen éneke.

Fagyott lehellete világunk pereme.

 

Egyre lassabban közelít az árnyék,

Mintha megfagyna az idő körülöttem.

Mintha némán én is árnnyá válnék.

Mintha megérteném, hogy hazatértem.

3.

Kontrasztok

 

Lágyan ringó csónak a tó vizén.

Napsütötte homokos parton

pálmák közé feszített nyugágyon

istenek fekszenek, intenek, míg én

 

lágyan ringó csónakban utazom

egyre mélyebb ködben,

míg partot már nem látok.

A fekete csónak világít a sötétben.

 

Nem ring már a csónak a tó vizén,

partra lökött a sötétség szigetén.

Forró homok borította part.

Más csónakból kilépők intenek míg én

 

a már nem ringó csónaknak sírok,

nem lehet, hogy már csak ez várjon.

Vigyél vissza, ahol az élet fájt!

Ez a sziget: kioltott szempár.

 

Ábrahám Béla: Esti idill

1.

Esti idill

 

Mintha lángok perzselő karjai

Nyúlnának az égig,

De csupán a vízfelszínt

S az égbolt legalját érik.

Csónakok üresen andalognak

A víznek tetején,

Magukra hagyottan várják

Azt az égi tüneményt,

Melynek neve: alkonyat.

Percei már közelednek,

A színek s a fény órái

Gyorsan, csendben leperegnek.

Békés nyugalom szállja meg

A magányos tavat,

A természet nesztelenül pihen

Az ezerszínű égtakaró alatt.