LMM:1, LMM:5 LMM3 / , Szabóné Forster Éva: Vitorlások a tengeren

LMM:1

 1

Hétköznapi Johanna

Olyan vagyok mint te. 

Kicsit sem más. Arcomon,  

testemen matat az élet, 

eltünt az ártatlan varázs.

Nyaldosó tűzként

vesznek körül:

fájdalmak, gondok, bajok.

Kezem önkéntes gúzsba',

már nem harcolok. 

Ítél felettem a Karma.

Mindketten tudjuk, 

hogy mit rontottam el, de:

remélem választ találok,

mielőtt végképp átölel.

2.

                            Testharag

Miért a marcangolás kötelességnek

élsz, ha úgyis elrozsdál a lélek?

A fájdalom, mint fura rádióriport,

belülről csiholt. Régen emberi volt.

Eltűnik az önazonosság. Áléletösztön

mint a testi erőszak nyoma a földön.

Elvetélt nőiességed robbanóanyag:

tested már nemnő, csak rothadó alak.

Önarcod téped, engedve akaratának

mint kutyák az érett májat.

Hús szétmállik, az ízek elforognak,

panaszaid szerteszivárognak.

Altest takarva: halott futószalagon,

csak széttört csend, üres fájdalom.

A könnyek sem csillapítanak már,

csak a túlélet a koponyaalapnál.

Férfisziluett, oroszrulett.

Ő a lángok ura, szenes halálamulett,

az arculatvesztés királya,

így fekszik gonosz katonatakarójára.

LMM:5

1.

Angyal a sötétben

Hótiszta angyal az éj közepén,

halovány lélek fehér-feketén.

Ölébe hullott szép mosolyát

rejti egy sápadt pillevirág.

Síma a bőre, szárnya fakó,

Földi világban átutazó.

Földi világban szárnya kereszt,

angyali lénye vonz, nem ereszt.

Szárnya kereszt e Földi sötétben,

halovány lélek a fekete térben,

hótisztasága úgy tör elő,

mindent legyűrő égi erő.

LMM 3.

1.

elbújt, mégis megmutatta magát

egy lány ki csak egy kedves szóra várt

méltósággal viselte mind azt a terhet

mit az enciánkékek elkövettek

 

zöld szeméből hófehér könnyek

bársonyos nyakára ömlöttek

rózsaszín pipacsokba zengte dalát

egy lány ki csak egy kedves szóra várt

 

árvalány-hajába fújt a gyönge szél

a kép magáért beszél

 

Szabóné Forster Éva: Vitorlások a tengeren

1.

Tenger és vitorla

Szelíd szél simítja a habos tengert,

S a távoli parton csend muzsikát penget.

Az ég kék vásznán fehér felhők lebegnek,

A nap sugaránál álmok meg- megszületnek.

 

Messze a sziget csillogó aranya

Mint a sors vizének hűsítő zamata.

A vitorlák árnya az idő fátylán szárnyal

S a szél táncot lejt a sóvárgó vággyal.

Hová tart ez a két vitorlás hajó?

Hol a boldogság halkan áradó.

Tán otthont keres a vándorló lélek?

Az idő sodrában hánykolódik az élet?

A homok bársonya simul a lábhoz,

Tenger suttogása néma szavakat láncol.

S mi állunk itt, míg elmúlik a halványuló perc,

Szívünkben tenger, mi egy egész világot rejt.